Ahogy valószínűleg Te is,
úgy én is egy olyan világban nőttem fel, ahol azt hallottam mindenhonnan, hogy maradjak csendben, legyek jókislány, tanuljak szorgalmasan.
Mindenki a legjobb szándékkal mondta ezt és sokáig be is vált, főleg, hogy alapvetően csendes személyiség vagyok.
Mindig is a visszahúzódóbb, bátortalanabb lányok táborába tartoztam, de, hogy őszinte legyek, mindig is irigykedve néztem a magabiztos, saját stílusukat és véleményüket bátran vállaló lányokat az osztályban, akiket mindenki ismert az egész suliban.
Ahogy valószínűleg Te is,
úgy én is egy olyan világban nőttem fel, ahol azt hallottam mindenhonnan, hogy maradjak csendben, legyek jókislány, tanuljak szorgalmasan.
Mindenki a legjobb szándékkal mondta ezt és sokáig be is vált, főleg, hogy alapvetően csendes személyiség vagyok.
Mindig is a visszahúzódóbb, bátortalanabb lányok táborába tartoztam, de, hogy őszinte legyek, mindig irigykedve néztem a magabiztos, saját stílusukat és véleményüket bátran vállaló lányokat az osztályban, akiket mindenki ismert az egész suliban.
Ahogy egyre inkább nehezítette az életemet a simulékonyság, a határaim figyelmen kívül hagyása, hogy nem mertem kimondani a véleményemet és így sok esetben saját magamat korlátoztam, úgy erősödött bennem a vágy, hogy mutassam meg ki is vagyok én valójában, de valahogy sosem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá, így maradtam a komfortzónámban a főiskolán, az egyetemen, sőt később a munkahelyen is.
Az élet folyamatosan hozta azokat az embereket az életembe, akik azt képviselték, amire én is vágytam: mindig volt egy vagy több olyan kolléganő, aki vagányan, stílusosan, letisztultan öltözött, pont úgy, amire én is vágytam, úgy viselkedett, ahogy én is szerettem volna: határozottan, kedvesen, de magabiztosan elmondta a véleményét, egyfajta vezéregyéniség volt, ki mert állni magáért, vagy a csapatért és haladt is szépen előre a karrierjében anélkül, hogy átgázolt volna másokon.
Ezzel szemben én továbbra is csak vártam szürke kisegérként, csendesen, hogy majd észrevesznek. Az sokáig fel sem tűnt, hogy milyen egyhangúan öltözöm, erre 15 évvel ezelőtt döbbentem rá, amikor a főnököm rákérdezett, hogy temetésre megyünk-e, mert ő az asztal mögül csak annyit látott, hogy mind a hárman fekete felsőben ülünk a kolléganőimmel. Nekem ez olyan erővel nyitotta fel a szemem, hogy onnantól kezdve a szivárvány összes színéből bevásároltam, és elkezdtem végre színesen öltözni, és sokkal jobban is éreztem magam tőle.
Viszont észrevettem, hogy bizonyos ruhadarabokat csak megveszek és sosem merem felvenni, pl. egy ceruzaszoknya, ami kihangsúlyozta volna az alakomat, vagy vettem egy pink rúzst, de nem mertem használni, mert akkor láthatóvá váltam volna. Évek óta vágytam már rá, hogy végre megmutassam magam, de valami mindig visszahúzott, mikor fel akartam venni a ceruzaszoknyát, vagy használni akartam a rúzst, elbátortalanodtam és visszatettem a szekrénybe a ruhát, vagy lemostam a rúzst.
Ugyanígy nem mertem kiállni sem magamért, vagy elmondani a véleményemet, de nem csak a munkahelyen megbeszéléseken, hanem nagyobb baráti, vagy családi eseményeken sem. Mindig én voltam a szótlan, visszahúzódó Adri, akiből nem néztek ki túl sokat. Mélyen belül nem hittem el, hogy én érdekes lehetek, vagy vicces, szórakoztató és mindig erősebb volt a belső hang, hogy nem vagyok elég jó.
De akkor is másra vágytam, arra, hogy engem is észrevegyenek, hogy ne mindig csak az legyen, ami másoknak jó, hanem az is, ami nekem jó.
Sokszor azt éreztem, hogy más vagyok, hogy még a családom és a barátaim körében is zavarban vagyok, úgy éreztem senki nem ért meg, mert úgy tűnt, rajtam kívül mindenki nagyon laza, és semmi ilyen gondja nincs, emiatt csak magamban őrlődtem évekig. Közben igyekeztem megfelelni az elvárásoknak mindenhol: a családban, a párkapcsolatban, a baráti kapcsolatokban, a munkahelyen.
Ami az utolsó csepp volt nekem a pohárban évekkel ezelőtt, az akkori munkahelyemen történt. Még mindig előttem van a jelenet: az akkori főnököm számonkérően beszélt velem, megalázott mind emberileg, mind szakmailag, annyira megszégyenített, hogy felnőtt nő létemre majdnem elírtam magam előtte. Ez csak azért nem történt meg, mert annyira lefagytam attól a hangnemtől, amit használt, hogy nem tudtam megszólalni sem, így kiment az irodából. A kollégák próbáltak vigasztalni, kedvesen mondták, hogy ne foglalkozzak vele, ne vegyem magamra (újabb jóindulatú intés arra, hogy maradjak csendben, ne álljak ki magamért 🙂 ), mindenkivel ezt csinálja, de engem ez már nem nyugtatott meg, nem tett boldogabbá.
Itt jött el a pont, hogy feltettem magamnak a kérdést: tényleg csak ennyi az élet? Gyomorideggel bejárni dolgozni, a munkaidő végét, a hétvégét, na meg persze a nyaralást várni, ahol szintén nem tudok úgy lazítani, tudva, hogy mindjárt vége a vakációnak és vissza kell menni dolgozni.
Vagy munka után is arról panaszkodni mindenkinek, akivel találkozom, hogy milyen rossz ez így. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor elindultak a “vigasztaló” vásárlások, esti csokievések, az ezzel járó felszaladt kilók, és persze a bűntudat.
Nem hittem el, hogy csak ennyi az életem. Folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy kell, hogy legyen jobb megoldás.
Így keresni akartam egy másik utat, mert láttam, hogy vannak, akik jól érzik magukat a bőrükben, simán kezelik az ilyen helyzeteket, amikben én lefagyok, és tehetelennek érzem magam. Ha vannak nehézségeik, akkor azt is meg tudják beszélni az érintettel. Kiegyensúlyozottak, magabiztosak, energikusak, céltudatosan haladnak az életükben és fantasztikusan néznek ki, jó a közelükben lenni és látszik rajtuk, hogy jól érzik magukat a bőrükben.
Én is ezt szerettem volna: megtanulni, hogyan tudok úgy kiállni magamért, hogy közben önazonos maradok, hogy végre higyjek magamban, hogy én is elérjem a céljaimat és legyenek sikereim, úgy éreztem eljött az ideje, hogy végre a sarkamra álljak.
Ekkor kezdtem el önismerettel foglalkozni. Beleástam magam a témába, ami nagyon sok pozitív változást hozott az életemben.
Megismertem a valódi önmagam: az erősségeimmel és gyengeségeimmel együtt. Megtanultam, hogyan tudom erősséggé alakítani a gyengeségeimet, ez pedig új dimneziókat nyitott meg számomra, hiszen, amit addig szégyelltem, az hirtelen a hajtóerőm lett. Elképesztő élmény volt.
Megtanultam, hogyan tudom úgy kifejezni az igényeimet, hogy közben nem bántok meg senkit és mégis a magam csendes, kedves módján elérem, amit szeretnék.
Elkezdtem hinni magamban és egyre bátrabban felvállalni magam: a gondolataimat, a véleményemet, és végre megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember lánya elkezdi önazonosan képviselni magát a munkahelyen, a vállalkozásában, a családi és baráti kapcsolataiban.
Mivel végre elkezdtem egyre bátrabban felvállalni azt, aki vagyok, javultak a kapcsolataim, mert már egyre kevesebb lett az elfojtás, a harag vagy az irigység bennem, hiszen már én is tudtam, hogyan tűzzek megvalósítható célokat. Így végre lettek sikereim és azt láttam, hogy én is haladok az életemben.
Büszke vagyok magamra, és arra, hogy annak idején belevágtam és volt merszem változtatni.
Ez a személyiségfejlődés, egy izgalmas utazás, amiben sokat tanulok a mai napig. Folyamatosan változom és fejlődöm, mert csak így tudok előrébb jutni és haladni az újabb céljaim felé.
Rengeteg könyvet olvasok, online és személyes tanfolyamkon, workshopokon veszek részt.
2022-ben egy régi vágyamat valósítottam meg, amikor elvégeztem a stílustanácsadóképzést. Azóta még széleskörűbben tudom támogatni a hozzám forduló nőket az önérvényesítésben.
Tanulmányaim a teljesség igénye nélkül:
- Stílustanácsadó képzés a Yurkovnál
- Business coach képzés a Business Coach Kft.-nél (ICF által minősített képzés)
- Life és karrier coach képzés az Életöröm programoknál
- Weboldal és webshop készítés tanfolyam a Tacit Projektnél
- eredetileg pedig közgazdász vagyok, kommunikációs szakos bölcsés és művelődésszervező
